αὐτήκοος, -ον


I de pers.

1 que oye por sí mismo, oyente directo c. gen. de pers. αὐτοῦ Παυσανίου λέγοντος Th.1.133, τῶν ἀθλητῶν ἑκάστων Pl.Lg.658c, γυναικῶν αὐτήκοος γινομένη Aristaenet.1.11.8, c. gen. de cosa τούτων ὁ Κλεομένης αὐ. γενόμενος Plu.Cleom.36, τῆς τούτων μαθήσεως οὔτ' αὐτόπται ... οὔτ' αὐτήκοοι Plu.2.9c, cf. D.C.39.50.3, Them.Or.8.117a, Olymp.in Mete.107.19, sin rég. αὐ. ἂν ἐβουλόμην παρὼν εἶναι νῦν Luc.Dem.Enc.43.

2 que sólo se escucha u obedece a sí mismo αὐ. καὶ αὐτομαθής Ph.2.2, en plu. definido como οἱ μὴ ἐπιτασσόμενοι, αὐτοὶ δὲ ἑαυτῶν ἀκούοντες Sud.

II de abstr. que uno ha aprendido o adquirido por sí mismo ἐπιστήμη Ph.1.354, ἀρετή Ph.1.371.