δᾰκετόν, -οῦ, τό
• Alolema(s): δάκετον S.Fr.245, Call.Fr.515, AP 9.2 (Polyaen.), D.S.1.87, 20.42, Ath.314b


I 1animal que muerde o pica ἑρπετά τε καὶ δακετά Ar.Au.1069, ξεῖνος Ἐχιδναῖον νέρθεν ἄγων δάκετον el forastero (Heracles) que de lo profundo trajo la serpiente Equidna Call.l.c., χρῶνται ... αὐτῷ (τῷ ἐλειοχρύσῳ) πρὸς τὰ δακετά la usan (la manzanilla bastarda) contra los animales dañinos, e.d., contra sus mordeduras, Thphr.HP 9.19.3, δάπεδον θῆκεν ἑκὰς δακετῶν Nic.Fr.31.4, τἄλλα δάκετα τῶν ἑρπετῶν D.S.1.87, δακετὰ θανάσιμα καὶ ἰοβόλα Them.Or.22.282a, ἡ φονίη δακέτων de la víbora AP l.c., cf. Ph.1.399, Hsch., Eust.427.28, περὶ τῶν δακέτων καὶ βλητικῶν tít. de una obra de Teofrasto, Ath.l.c.

2 mordedura ποτὶ δειράν S.l.c.

II adj. mordedor, que pica θηρίον D.S.1.87, 20.42, Vett.Val.121.20, Corp.Herm.10.20, ζῷα Ael.Prom.59.16.